P. Thurzó István (1914–1996) — Önéletrajz
Kiskundorozsmán születtem 1914. március 25-én. Édesapám, T. Lajos, édesanyám Márta Julianna, egyszerű, kétkezi munkások voltak. A család ötödik gyermekeként születtem, utánam még nyolcan születtek a családba. Tizenegyen felnőttünk. Nyolcan még élünk.
Első éveim sanyarú sorsára emlékszem. Pár hónapos voltam, mikor kitört az első világháború. Új élet indult, mikor 1920-ban iskolát kezdtem. Negyedikben kezdtem el tanulni otthon is. Hatodikban osztályelső lettem az addig — jó, hanyag, elégséges — tanulóból.
Inasnak adtak szüleim Szegedre, de nem találtam a helyem. Eszembe jutott, amit az esperes úr hirdettetett a tanítóval: ,,Gyerekek, akik papnak akarnak tanulni, jelentkezzenek nála”. Esperes úr nem tudott már helyet szerezni. Szegedi nagynéném vitt el végre Szegeden a jezsuitákhoz. Épp akkor ott járt P. Csávossy provinciális. – Jókor jöttél — mondta — épp most ürült meg egy hely Pécsett az Ignáciumban, s fel is vett.
1935. augusztus 14-én vonultam be a Manrézába érettségi után. Két év noviciátus után retorikát is végeztünk.
1938–1941-ig filozófus voltam. Első évben Pesten, majd két évet az akkor visszacsatolt Kassán.
1941–1943 Kalocsán voltam magiszter két évig.
1943–1947 Szegeden teológia. Első év zavarmentesen ment. Második évet október elején meg kellett szakítani a front miatt. Pár társammal Nagykapornakra kerültem. Vizsgára újra Szegeden voltunk.
1947–1948 harmadik próbaév a Manrézában. P. Magister szóciusa is voltam. 1948 őszén magyar-angol szakra disponáltak. De önéletrajzom alapján nem vettek fel.
Mozgalmas évek kezdődtek. 1948 őszén Kispestről mennie kellett Klembala atyának. Én váltottam fel. — 1949 tavaszán Kaposváron kellett mennie jezsuita hittanárnak. Helyébe küldtek. — 1949 őszén visszakerültem Kispestre. Pár hónap múlva a Manrézába kellett mennem hasonló okból magiszternek egy hónappal a 30 napos előtt. Még le sem telt az év, májusban ki kellett ürítenünk a Manrézát. Szegedre kerültem a novíciusokkal. Innen Jászberénybe vittek bennünket 1950 júniusban.
1950 őszén disperzió kezdődött. Engem Kaposvárra hívtak vissza. De hamarosan átcseréltek egy társammal, s a pécsi Donatus kápolnához kerültem kihelyezett lelkésznek.
1951-ben nem vettek be a papi keretbe. Egy évig lakatos középüzemben voltam segédmunkás. Technicum minimummal betanított segédmunkás lettem. De el is bocsátottak. Egy évig kőművesek mellett voltam segédmunkás, majd sörgyári rakodómunkás. Innen rendeltek Feri bácsi sekrestyésnek.
1955 kerültem Pestre az Állatkórházba hivatalsegédként. Szentendrére kerültem a szőlőkbe segédmunkásként, mert nem lakhattam Pesten. Újra bemehettem Pestre 1956 augusztusában, Kistextbe segédmunkásnak.
1957 tavaszán hívott a pécsi püspök Komlóra káplánnak, de új tilalom miatt pénzbeszedő lettem, mellesleg kisegítő.
1965 tavaszán Csákváron a Szociális Otthon kertésze és lelkésze lettem.
1978. november 8. óta Székesfehérvár Viziváros plébániáján nyugdíjasként kisegítő lelkész vagyok.
Deo gratias! Mindezekért.
Eddig az önéletrajz, melyet 1985. január 28-án írt. 1989-ben Budapestre került, ahol az újonnan megnyílt Radvány utca jezsuita nyugdíjas ház egyik első lakója lett. Nem sokáig tartott a nyugdíjas állomány, mert hamarosan Szegedre hívták, hogy a Szent József templomban miséző és gyóntató legyen. Amikor egészsége romlani kezdett, visszament Budapestre egy rövid időre, de szíve visszahúzta Szegedre, ahol az Úr örök életre szóló behívóját megkapta. 1994. február 10-én Életút címen írt egy hosszabb beszámolót, élete utolsó 50 esztendejéről, amely az Üldözött jezsuiták vallomásai című kötetben nyomtatásban is megjelent. Ezt a beszámolót a Rá annyira karakterisztikus száraz humorral így fejezi be:
,,Rövidre fogtam írásom végét, nehogy rámenjek, és ezt írják
fejfámra:
Sok minden történt vele, de kibírta,
Abba halt bele, hogy leírta. Deo gratias.”
———-
Búcsú P. Thurzótól
Kedves István Atyánk!
Szeretett Rendtársunk, Paptestvérünk, Lelkiatyánk!
Amikor az elmúlt évben — alig tíz hónapja — 60 éves szerzetesi jubileumodat ünnepeltük és egyben tudomásul vettük a jezsuita nyugdíjas házba áthelyezésedet, akkor többek között a következő szavakkal köszöntünk el Tőled: P. Thurzó személyében csillag ragyogott a szegedi Szent József templom lelki egén. Ez a csillag most kivonult életünkből, de mi azért vissza-visszavárjuk legalább időközönként és főleg egy év múlva esedékes aranymiséjére.
És te valóban vissza-visszajöttél, mint a föl-földobott kő visszahull az anyaföldre. Visszajöttél, mert vonzott a szülőfölded varázsa, visszajöttél, mert várták lelki gyermekeid lelki vezetésedet és papi feloldozásodat. És ezeknél a visszatérő látogatásoknál reménykedve terveztük az együtt esedékes aranymisénket is. Vártuk Torontóból a gyémántmisés P. Békésit is, hogy mi ketten aranymisések ministrálhassunk neki. Aztán P. Békési lemondta a gyémántmisét, Te pedig végleg eltávoztál a csillagok fölötti harmadik égbe, hogy onnan küldjed majd számunkra július 26-án aranymisés áldásodat.
Ember tervez — Isten végez. És amit Isten végez, az mindig a legtökéletesebb. És erre a számodra utolsó isteni végzésre csak kettőt mondhatunk: legyen meg Isten akarata — és: viszontlátásra odafönt az égiek társaságában.
De azért még ennek előtte engedd meg, hogy köszönetet mondjunk Istennek az általad nekünk juttatott kegyelmekért.
Ha a saját kezeid által összeállított nekrológot végiggondoljuk, megállapíthatjuk, hogy nem hagytál magad után rendkívüli külső műveket. Nem építettél lelkigyakorlatos házat. Nem alapítottál sem férfi, sem női kongregációt. Nem gyarapítottad könyveiddel írásaiddal a könyvtárak könyvespolcait. Mindennél sokkal-sokkal értékesebb művet hagytál magad után. Életműved, legnagyobb alkotásod saját életed volt: az isteni kegyelem és az emberi szabad akarat remekműve, amely példakép és elismerés tárgya volt mindannyiunk számára.
Jómagam — talán meghökkentő lesz ezt hallani még rendtársaim számára is — benned a tovább élő Kaszap Istvánt láttam. Lelki tisztaságod, kristálytiszta, áttetsző jellemed, kemény aszkézised, szerény és szelíd magatartásod mások felé, irigység és féltékenység nélküli testvéri szereteted, a szenvedéseken felülemelkedő hatalmas lelki erőd, amely főleg utolsó betegségedben bontakozott ki: engem folyton Kaszap Istvánra emlékeztetett. És akik mindkettőtöket ismertek még fiatalságotokban — azok emlékeznek, hogy mindketten hatalmas, erős atléta termettel, izomzattal rendelkeztetek. És mindkettőtök esetében bámulhatunk, hogyan emelkedik föléje lelki nagyságotok a fokozatosan összezsugorodó porhüvelyetek fölé…
Most már mindketten odaföntről szemléltek bennünket, — és mindkettőtöket kérünk: Segítsetek imáitokkal bennünket abba az égi hazába, amelynek — reméljük és hisszük, hogy Ti már örökös lakói vagytok!
(P. Bálint József 1996. június 4-én, P. Thurzó temetésén, Szeged, belvárosi temető)