Szabó Ferenc SJ: Somogyi Szilárd SJ (1932 – 1958)
Szegeden született 1932. május 2-án. Apja egyetemi tanár volt. Előbb Újszegeden laktak, azután az Alsóvárosban. Szilárd itt jugoszláv bombázást élt át. Gimnáziumba a piaristákhoz járt egészen az államosításig, azután a Baross Gimnáziumba. Kongreganista és cserkész volt. Amikor — ismeretlen okból — választania kellett a kettő között, a kongregáció mellett döntött.
Hivatásának alakulását így vázolja fel: [P. Pálos 1953 decemberében az akkori novíciusokkal leíratta hivatásuk történetét, és kiküldte P. Fejérnek.]
* * *
,,Hivatásom számára igen előnyös természetes alapot jelentett a családomban uralkodó mély vallásos szellem.
Jezsuitákkal (tudatosan) először 11–12 éves koromban kerültem kapcsolatba a Szívtestőrség révén. Később ez a kapcsolat egyre élénkebbé vált (szegedi templom és ház!) és alkalmat nyújtott a Társaságnak a rendtagokon keresztül való megismerésére. – A jezsuitákat már ekkor valami különös embereknek találtam: bár itt a motívum alapja csupán általános összehasonlítás volt: nem olyanok mint a többiek. Gyerekes formában már ekkor elhatároztam, hogy jezsuita leszek.
Később (14–15 évesen) kezdtem megismerkedni a Társaság szellemével: könyvek, cikkek, ismertetők, folyóiratok révén. Az ennek nyomán kialakult kép egyre imponálóbbá tette a Társaságot. Ezek a motívumok ilyenek voltak pl.: a kemény meggyúrás, hosszú kiképzés, mellyel az Úr katonájává képzi minden egyes tagját, és kiküszöböli a nem oda valókat; az értelem és az akarat acéllá edzése és harcbavetése. A világegyetemesség és szervezettség, mely az egyház rohamcsapatává, gyorsan mozgó hadseregévé teszi a Társaságot. A kemény vasfegyelem, mely könyörtelen következetességgel az egyedüli cél irányában tartja útjukat. — Ilyennek láttam ebben az időben a Társaságot. — Ekkortájt kezdtem különösebben tisztelni Szent Ignácot.
— IV-es gimnazista koromban jezsuita lelkiatyát választottam (az előző aposztáziája után). A vele való beszélgetések sokban hozzájárultak hivatásom kialakulásához. — 1946 nyarán »elitképző« táboron vettem részt, melyet egy jezsuita páter és három jezsuita skolasztikus (tanuló rendtag) vezetett. — Ugyanekkor kezdtem intenzívebben bekapcsolódni a Mária-kongregáció mozgalomba.
Lassanként kezdtem olyan embereknek látni a jezsuitákat, akik számára Isten ügye kizárólagos, egyedül fontos, szemben sok más pappal, akik számára ez csak valami másodrendű, esetleges ,,téma”.
Kb. 14–15 éves koromban ismerkedtem meg Szabó II. Jánossal. Egyedül és kifejezetten a közös hivatás tudata hozott össze bennünket. Ez a hivatás alapján megindult barátság is előnyös volt hivatásom alakulása szempontjából.
VI-es gimnazista koromban egyre gyakrabban jártam be a rendházba, ministráltam, és egyre sűrűbben érintkeztem a rendtagokkal. Különösen megnyerő volt az állandó természetfölötti beállítottságuk, (mindig lehetett velük »vallásos« témákról beszélni) és lelki vidámságuk. 1948 novemberében nagyon megragadott az atyáknak és a testvéreknek az a természetfölöttiségben gyökerező vidámsága és egykedvűsége, ahogyan a szegedi ház elvételét fogadták.
16 éves koromban hivatásom válságba került. Egyik oldalon ott állt a Társaság a bennem eddig kialakult imponáló képével — ezt ebben az időben különösen táplálta a fiatal skolasztikusokkal való gyakori érintkezés, a Bemegyek az Isten oltárához- füzet (A Király hívása, Suscipe, holocaustum); a másik oldalon azok a bizonyos ,,világi gyönyörűségek”. 1949. március 2-án »klerikális agitáció« miatt eltanácsoltak a gimnáziumból. Én ezt Isten ujjának tekintettem hivatásom szavának követése felé. Ezt a külső eseményt egyidejűleg nagy kegyelmi megvilágosítás kísérte, mely egyszer s mindenkorra határozottá tette előttem a Társaságba való elhivatottságomat. 1949. március 5-én döntöttem el, hogy fölteszem rá egész életemet. – Ebben az időben a jezsuita életből a következő motívumok álltak előttem különösen vonzó világosságban:
a) a jezsuitaság: életáldozat (holocaustum), b) a jezsuita élet lényege: Krisztus nagylelkű szeretete, c) az apostolkodás, a világhódítás a jezsuitánál nem más, mint az Isten-szeretet túlcsordulása, d) Krisztusért gyalázatokat elszenvedni, bolondnak tartatni és látszani
Néhány állandóan ható tényező:
a) A legm. Oltáriszentség. VII-es koromra már átlag naponta áldoztam. Mindig meg voltam győződve, hogy ez volt a leghathatósabb tényezője hivatásom kialakulásának és megőrzésének, különösen a válság idején.
b) A Boldogságos Szűz szeretete
c) Öntudatosodásom korától kezdve mindig, de különösen 16-17 éves koromban, természetemnél vonzódtam a nagyszerűség felé. Kerestem is ezt sok mindenben. — Végül 1949 márciusában — a kegyelem hatása alatt — rádöbbentem, hogy nincs a világon nagyszerűbb dolog, mint egész lényemet odadobni nagylelkűen; »Suscipe, Domine« És ezt a nagylelkűséget, mint alapkaraktert a Társaságban láttam meg.”
* * *
Tehát 1949 márciusában jelentkezett a Társaságba. Körülbelül két hónapig ekkoriban pihennie kellett tüdeje miatt (chilus-folyamat).Május 16-tól P. Fejérhez járt latinórákra Janóval. Június közepén már sikerrel vizsgáznak Kalocsán a VII.-ből, jezsuita magánjellegű vizsgán.
Június végén Pécsre megy, ahol egy időre mellhártyagyulladással a klinikára kerül. — Én Pécsett találkoztam vele először, amikor ez év őszén bevonultam az Ignáciánumba. Ő úgy forgolódott ott a rendházban, mint aki otthon van. Kedvesen fogadott bennünket, és jólesően gondoskodott minden szükségletünkről. Ő egyébként nem maradt ott az Ignáciánumban.
Továbbtanul magánúton, karácsonyra leérettségizik. Januárban felveszik a noviciátusba, mondván, hogy nyárig pihenjen, akkor majd bevonulhat 1950. június elején elhurcolják a szerzeteseket, köztük a Szegeden meghúzódó novíciusokat is. — Szilárd jóval később tudta meg a hírt. Egészen kétségbeesik. Nagymamájánál (Budapest, Damjanich utca) egy karosszékben kesereg: mindennek vége Ekkor betoppan Janó: minden megy tovább, vigasztalja Szityit. Sőt! most kezdődik az igazi jezsuita élet: a disperzió.
* * *
1950 őszén — elöljáróink intézkedésére — az Egri Érseki Szemináriumba kerültünk mindannyian kandidátusok: Szilárd, az érettségizett ignácisták és még néhány újabb kandidátus — PP. Rozmán (spirit.) és Bogyó (prof. phil.) szárnyai alá. Reméltük, hogy megkezdhetjük itt a rendkívüli noviciátust — párhuzamosan a szemináriumi tanulmányokkal. Sajnos elég sokáig kellett várni a római fakultásokra. Kissé csalódottan vettük tudomásul, hogy egyelőre nem érvényes noviciátus ez. — Erősen nekiláttunk a filozófiatanulásnak, hogy legalább a tudományokban tűnjünk ki, ha az erényességben nemigen sikerül! P. Bogyó vezetésével egy ,,kört” alakítottunk, ahol főként filozófiai és más témákat vitattunk meg. Emlékszem, Szilárd a chicagói Loyola Egyetemről tartott beszámolót egyszer. Ebben az időben egyébként meglehetősen lelkesedett a filozófiáért. Heves vitáink voltak a continuumról, a vallás szükségességéről stb. Szilárd édesapjától örökölte a hajlamot a filozófia iránt. Később elmesélte egyik kisgimnazista korában történt emlékét. A nyári vakáció után az egyik tanáruk érdeklődött, ki mit olvasott a szünidőben. ,,A Pál-utcai fiúkat”, ,,Grant kapitány gyermekeit” stb. — mondták általában, Szilárd viszont így válaszolt: ,,Arisztotelész Metafizikáját”!
A következő tanévben már csak ő és még ketten mehettek vissza Egerbe. — 1952. január 15-én este: P. Bogyó (vagy Rozmán) közli Szilárddal, hogy kezdődik a noviciátusa. P. Pálos üzente ezt, aki a városban van. Másnap P. Pálos így fogadja Szilárdot: ,,Üdvözlöm mint a Társaság legújabb novíciusát!” Szilárd mindig boldogságtól ragyogó szemmel mesélte ezt az epizódot.
1952 ősze több nehézséget hozott számára. — Hogy jobban lássuk helyzetét, itt egy kis kitérés szükséges.
Ebben az időben jelentős fordulat következett be provinciánk életében. Januárban megkezdődött a disperziós noviciátus, mely a Rómából kapott engedélyekkel most már érvényes volt. A körülöttünk viharzó belpolitikai eseményekkel egy időben a provincia vezetőinek hosszú tárgyalásai előzték meg a döntést: Félelem és meghátrálás nélkül vállaljuk azt, ami Szent Ignác atyánk szelleméből és a Társaság történetének tanulságaiból következik: a Társaságnak tovább kell élnie, az utánpótlás toborzásáról és kiképzéséről nem mondhat le, bármilyen kockázatba és áldozatba kerül is ez. A Társaság számára nincsenek ,,rendkívüli körülmények”! — Tehát 1952-ben indul meg a ,,kísérletezés”, az új utak kitaposása. Nyilvánvalóvá lesz, hogy a noviciátus elvégzésének gyakorlatilag nélkülözhetetlen feltétele egy bizonyos közösségi élet: a rendtagokkal, elöljárókkal és testvérekkel való rendszeres érintkezés. Az elöljárók egyre inkább hajlanak arra, hogy a szemináriumokat elhagyjuk. (Egyébként, minthogy az egyházra gyakorolt nyomás súlyosbodott, a szerzetesek jó részét el is küldték.) A szemináriumban ugyanis — egy-két kivételes esetet nem számítva — nem lehetett biztosítani a noviciátus végzéséhez szükséges feltételeket. Ezért történik meg, hogy egyesek — legalábbis egy időre — elhagyják a szemináriumot, és Budapesten vállalnak valamilyen profán foglalkozást, melót, hogy együtt élhessenek rendtársaikkal és így letölthessék a kanonikus évet.
Szilárdot visszahívta még 1952 őszére is Czapik érsek úr. Ő azonban — hosszú fontolgatás és egy Szent Ignác-i elekció után – úgy döntött, hogy Budapesten marad. (Az elöljárók ugyanis reá bízták a döntést.)
Előbb otthon, édesanyjánál lakott (Rudas L. u. [Podmaniczky u.]), majd Eördögh Bandival az Üllői úton. Életének legnagyobb probációját jelentette ezen év őszén az, hogy — egészségi okok miatt – az elbocsátás veszélye fenyegette. (Mózer doktor akadékoskodott.) Egyik nap P. Pálos így fordult hozzá:
,,Somogyi testvér, hát itt akar hagyni bennünket?” Kínos napok következtek. Szilárd több ízben említést tett erről a megpróbáltatásról. Érthető, mekkora keresztet jelentett számára, hiszen mindig oly rajongva szeretette a Társaságot! — Pár hét múlva P. Luzsénszky közömbös arccal mondja: ,,Ha majd meglátjuk”Megkönnyebbült. Ebben az időben más nehézségei is megoldódtak. Czapik érsek úrral sikerült elintéznie a szemináriumról való lemondását, bekerült a Fazekas Gimnáziumba III. o. (VII.) tanulónak. Január elejétől már a IV. osztályt végezte. Egyidejűleg a Központi Hittudományi Akadémia rendes civil hallgatója (III. évf.) lett.
Amikor 1953 őszén felkerültem Budapestre főiskolára, Szilárd lakótársa lettem a Szentkirályi utcában. Erre az időre már ,,központosították” a noviciátus vezetését. Eddig ugyanis több magiszter volt. A másik újítás, hogy ezentúl nem lakhattak novíciusokkal együtt skolasztikusok.
Mindketten főiskolások voltunk — ,,mellékesen”. Szilárd a Pedagógiai Főiskolára járt, az orosz tanszakra. — Én csak most kezdtem el hivatalosan a noviciátust. Szilárd lett az angelusom. Sokat tanultam tőle. Emlékszem még az angelusi instrukciókra. Egy kicsit zsenírozta Szilárdot, hogy régebbi évfolyamtársát, egy ,,idült” kandidátust kell vezetnie. Végül is megtalálta a helyes hangot és módszert. Elmesélte a disperzációs szokásokat, főként saját tapasztalatait, nemcsak a külső magatartással kapcsolatban, hanem a lelki dolgok gyakorlatát illetően is. Később már baráti beszélgetések lettek ezek az ,,instrukciók.” Elmondottuk egymásnak főiskolai tapasztalatainkat, megbeszéltük nehézségeinket. Ezek a beszélgetések, meg a többi novíciussal való találkozások (heti konventikulumok, közös séták és kirándulások) képezték a mi közösségi életünk alapját. Természetesen P. Magiszterrel gyakran találkoztunk a konventikulumon kívül is, neki mindenről számot adtunk. Ő mindig figyelembe vette a ,,tapasztalatcserék” eredményeit, hiszen egy egészen új életforma kitapogatásáról volt szó. — Megjegyzem itt, hogy P. Magiszter több mint fél évig a mi domusunkban (ház) lakott, egy kis cselédszobában. Így mi egészen közvetlen kapcsolatba kerültünk vele.
Részletesebben itt nem írok a noviciátusról. Korábban Szilárd írt egy beszámolót a disperziós noviciátusról. (Majd később leközli az AU.) Több érdekes epizódot elmesél itt novíciusi életéből, és jó összefoglalást ad akkori életünkről. Én most inkább csak kronológiát állítottam össze erről az időszakról.
1954. június 30-án letartóztatják P. Pálost. Szeptemberben C. Beőthy költözik hozzánk, P. Luzsénszky helyébe. Október 10-én Szilárd fogadalmazik. — Az élet megy tovább. A következő év újabb meglepetést hoz: 1955. augusztus 23–24. éjjelén letartóztatják P. Magisztert több gravis atyával együtt. (Később megtudtuk, hogy P. Provinciális is köztük volt: immár a 4. provinciális a börtönben!)
Kevéssel ezután Szilárd — befejezve a kétéves orosz kurzust — megkezdte a gyakorló évét. Általános iskolai orosz tanár lett Sződön. Egy kis tót falu ez a váci vonalon. Szilárd továbbra is Pesten maradt, vonaton járt ki az iskolába. Az állomástól még kb. 4 km-t kellett kerékpároznia. Korán kelt, misét hallgatott; a meditációt és egyéb lelki dolgait a vonaton végezte. Igen nagy strapát jelentett neki ez a sződi tanárkodás. Hetenként kétszer délután is ott kellett maradnia az iskolában. Csak este jött haza. És akkor: dolgozatjavítás, készülés a másnapi órákra stb. Sokszor csak 11 óra körül került ágyba.
A sok munka, a reggeli biciklizések abban a januári, kegyetlen időben aláásták egészségét. 1956. január végén kidőlt. Betegszabadságot kapott. Állandóan lázas volt. Az orvos a tüdején talált valamit. Nem volt túlságosan veszélyes, talán egy hónap múlva már jobban lett. Szilárd gondviselésszerűnek találta ezt a betegségét. Egyrészt a betegszabadság alatt el tudta kezdeni a fölkészülést az univerzára (tanulmányi nagyvizsga a jezsuitáknál), másrészt pedig amiatt, hogy egészségi állapotára hivatkozva sikerült felmondania és otthagynia a sződi iskolát. – Az iskolában sok tapasztalatot szerzett. Otthon nekünk sokat mesélt sződi élményeiről: a tanári karról, a gyerekekről és szüleikről (roppant elmaradott falu volt). Arról, többek között, hogy milyen ördögi gonoszsággal igyekezett a ,,vonalas” igazgatónő lemorzsolni a hittantanulókat beiratkozás alkalmával. A pedagógus pálya volt talán a legnehezebb állás ekkor Magyarországon a becsületes emberek számára. Érthető, hogy Szilárd boldogan szabadult meg tőle.
Elöljárói kívánságára 1956 nyarán kérte Hamvas püspök úrtól felvételét a szegedi szemináriumba. Titokban azt remélte, hogy nem sikerül. De mégis felvették. Fájó szívvel hagyta ott a pesti kommunitást. Október elején utazott le Szegedre, elsőéves teológusnak. — Itt Szegeden élte át a forradalom napjait és annak tragikus elfojtását.
1957. január 8-án este P. Pálosnál járt pesti lakásán. (Másnap P. Pálost újra letartóztatták.) Január 22-én átlépte a határt. Mielőtt átadnám neki a szót, megemlítem, hogy már az odajutás sok izgalommal járt. Celldömölknél a vonaton gyanúba került, őrizetbe vették, de néhány óra múlva, amikor Szombathelyen faggatták, valahogyan kivágta magát és szabadon engedték. Később a határsávban is szerencsésen átesett egy veszélyes igazoltatáson.
,,1957. január 22. este 5 óra 20 perc. Nagyot fohászkodtam utoljára az Útmenti Szűzanyához és átugrottam az országút árkát, a hóval vastagon borított szántóföldek felé. A mély hóban térdig huppant a lábam. Tudatvilágomban minden más érzést és gondolatot elnyomott az életösztön erejével ható tudat: csak 90–100 méter és szabad vagyok! »Ne törődj semmivel, akármi történik, csak fuss, ahogy tudsz!« — csengett fülembe az utolsó figyelmeztetés. Hát futottam, ahogy tudtam. Előttem már alig 80 méterre ott sötétedett a nagy malom, mellette biztatóan fénylett felém a Pinka-híd lámpája. Igen, ott oda kell eljutnom ott már nincsenek ávósok, oda nem jöhetnek utánam Szabad föld itt terem az orrom előtt pár méterrel Rajta! fuss! Előre! — diktálta az életösztön. De a futás egyre nehezebb lett. A lábaim mintha ólomból lettek volna, alig akartak engedelmeskedni. Az irgalmatlan délutáni biciklitúrában halálosan kimerültek. Annál vacakabb kerékpárt keresve se találtam volna a meneküléshez. A lánca folytonosan megugrott, üresen forgott. 10–20-at kellett tekernem, míg végre néhány méterre megfogta, aztán megint Futásom egyre inkább csetlés-botlássá változott. Hupp! — megint beleestem valamibe. Az életösztön tovább hajszolt: gyorsan kikecmeregni! Futás tovább! Már csak 30–40 méter a cél! Ekkor azonban ijesztő dolgot tapasztaltam: lábaim egyszerűen felmondták a szolgálatot. Elvágódtam a hóban. Soha életemben még nem éreztem ilyen végsőkig csigázott fáradtságot”
Szilárd tizenkét oldalon írta le menekülését. Ezt csak ízelítőnek idéztem, elsősorban azért, hogy jobban megértsük, miért esett ágynak, miután jelentkezett Bécsben a Kúrián. Január 28-án dőlt ágynak — influenzával. Fájdalmat érzett a jobb combjában. ,,A bicikli” — gondolta. Kevés idő után mindkettő elmúlt. Több mint két hónapot töltött Bécsben (felgyógyulása után Kalksburgban). Közben összeszedte magát, elintézte az útlevél- és vízumügyeket. Március 31-én érkezett meg Eegenhovenbe, hogy itt felkészüljön az univerzára.
* * *
Amikor én tavaly ideérkeztem, Szilárd már egy Bruges-i specialistához járt. A jobb lábában érzett fájdalmakat. Sántított, fájdalomcsillapítót szedett, mert enélkül nem tudott aludni. Megtudtam, hogy április közepén kezdődött újra a combfájdalom és egyre fokozódott. Szilárd sorra járta a specialistákat, mindegyiktől sok biztatást kapott, de minden kúra és kísérlet kudarccal végződött. Csaknem egy évig tartott ez, mire végre felfedezték, hogy rákja (szarkómája) van. Ekkor már a louvaini klinikán feküdt (február 3.óta). — Betegségéről és utolsó napjairól majd P. Fejér számol be részletesebben. Ő volt leggyakoribb látogatója (az utolsó hetekben szinte éjjel-nappal nála volt), és ő volt a lelkiatyja is.
1958. június 13-án Jézus Szíve ünnepén, néhány perccel éjfél előtt halt meg. Június 17-én délelőtt temettük itt az eegenhoveni temetőben.
Ez év januárjában egyszer hosszasan elbeszélgettünk Szilárddal régi témánkról, a konverzióról. Szilárd, mint mindig, most is határozottan állította, hogy ő csak egyszer ,,tért meg.” (Én egy kissé tágabban értelmeztem a ,,megtérést”). Úgy gondolom, hivatása történetében a fentebb említett kegyelmi megvilágosításra gondolt, ,,mely egyszer s mindenkorra határozottá tette” számára a Társaságba való hivatását. ,,1949. március 5-én döntöttem, hogy fölteszem rá egész életemet.” Ha most az együtt töltött évekre visszaemlékezem, vagy arra gondolok, ahogyan a betegséget és a halált fogadta, világosan áll előttem, miért erősítgette, hogy ő csak egyszer tért meg. Számára az Institutum volt az Istenhez vezető út: via quaedam ad Illum . Azóta, hogy ráállt erre az útra, egyenesen haladt előre. A Társaság volt számára minden. Mindvégig megőrizte azt az idealizmust, amely 14–15 éves korában lelkesítette. Sub crucis vexillo Deo militare A betegség és a halálra való készülés megérlelte. Kiegyensúlyozottabb, természetesebb lett. Az volt a benyomásom, hogy betegségében és halála előtt is egyetlen gondja az volt, hogy minél hűségesebben teljesítse a Summarium 49–51 szabályait. — ,,Abban bízom és remélek, hogy Krisztus mint mindig, most is megdicsőül
testemben — akár éltemben, akár holtomban.” Szent Pál levelének (Fil 1,20–22) erre a helyére tett utalást P. Fejérnek nem sokkal halála előtt. Betegségét, szenvedéseit elsősorban foglyainkért, az otthoniakért ajánlotta fel. Magnificat!
1958. augusztus 3.