1723. augusztus 7-én a császár rendeletet adott ki, amelyben ugyan az egykori Csanádi püspökség területére biztosítja a püspök joghatóságát, ugyanakkor Szegedet jelölte ki székhelyül és Temesváron csak egy lakást biztosított a püspök számára. Így aztán a püspök kénytelen egy olyan megoldást választani, hogy a Temesváron működő jezsuita rendház elöljáróját nevezi ki ottani püspöki helynökké és ő Szegedről irányította püspökségét. Nádasdy püspök a Csanádi püspök tekintélyének helyreállítása érdekében egy, a régi Csanádi püspökség területét ábrázoló térképet is kibocsátott, amely a bécsi udvarban óriási fölháborodást váltott ki. Egyáltalán Nádasdy püspök személyében az osztrák hatóságok egy olyan nyakas, az udvari érdekekkel ellenkező magyar főurat láttak, aki a hajdani magyar jogokat kívánja helyreállítani. Természetesen világra szóló botrány lett volna őt tisztéből eltávolítani, de mindent elkövettek, hogy a püspök egyházszervező munkáját akadályozzák. Annál is inkább, mert a bécsi udvar elhatározta, hogy az ország déli részét nem engedi az általuk megbízhatatlannak tartott magyar közigazgatási rendszer alá visszatérni. Egyrészt ezt szolgálta a már említett katonai közigazgatási rendszer, másrészt az 1718-ban megindult nagyszabású telepítési akció, amelynek lényege a török hódoltság alatt elnéptelenedett vidék újra benépesítése. Szigorúan felügyelt elvek szerint telepítettek ide németeket a német birodalomból, szlovákokat az ország északi részéből, sőt, francia és spanyol telepeseket is hoztak a különböző falvakba nagyszámban. Egyetlen egy lényeges kikötés volt, hogy a 18. század nagyobbik felében semmiféle magyar betelepülést nem engedélyeztek. Amikor 1729-ben Nádasdy püspök meghalt, akkor a bécsi udvar úgy döntött, hogy nem teszi ki magát még egy ilyen kellemetlen helyzetnek, és ezt követően három olyan püspököt neveztek ki, akik nem magyar származásúak, akiknek ily módon a régi magyar érdekeket helyreállító törekvésétő1 nem kellett tartaniuk.

Az 1848-49-es forradalom idején Lonovics püspök immár egri érsekként föllépett a magyar érdekekben és a forradalom által képviselt magyar szabadság mellett. Ennek következtében a jeles egyházfőt száműzik, és csak 1860ban térhetett vissza Magyarországra. Az őt a Csanádi püspöki székében követő kiváló egyházi személyiség a nemzetközi tekintélyű tudós-történész, Horváth Mihály 1848-49-ben teljes tehetségével és szellemi erejével a püspökség mellett a forradalom ügyét támogatja. Sőt, 1849 májusától augusztusig, a fegyverletételig, a fiatal magyar állam vallás és közoktatásügyi minisztere volt. Ezért kénytelen száműzetésbe vonulni és 1867-ben térhetett csak haza. A 19. század második felében az egymást követő püspökök ezen a hatalmas délvidéki területen Temesvár központtal óriási szervező tevékenységet fejtettek ki, amelynek eredményeként a Magyarországon a 19. században megjelenő különböző női oktató rendeket felkérve és más régi férfi szerzetesrendeket is a munkába bevonva, nagyszabású fellendítést hajtanak végre az oktatási életben. A kisebb-nagyobb városokban, falvakban sorra jönnek létre a jeles tevékenységet végző egyházi elemi és középiskolák, amelyek tehetséges tanulókból remek polgárokat képeznek. A püspökök egyházi és világi tevékenységük kifejtése során mindvégig tekintettel voltak a soknemzetiségű, soknyelvű népességre. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a magyar mellett német, szlovák, román, szerb, bolgár stb. falvak voltak, hanem azt is, hogy a katolikusok mellett görög-katolikusok, szerb és román ortodoxok, reformátusok, evangélikusok és zsidók egyaránt benépesítették a területet. A monarchiára jellemző türelemmel, békésen működtek együtt ezek a különböző felekezetek. Ezt a békés fejlődést törte ketté az 1914-ben kitört első világháború. Az I. világháború a háborúra jellemző megpróbáltatásokat jelentette a püspökség számára is. Egyrészt nagyszámú lakosát vitték el katonának, másrészt a háborúval kapcsolatos áldozathozatal sújtotta a híveket. Harmadrészt, a templomokat is, mert a haditermelés következtében sorra vitték el a templomok haragjait. A híveket, pedig egyre fokozottabb áldozatvállalásra késztette a kormányzat aláírása. 1918 végén a háború befejeződése Magyarország és kiváltképpen a Csanádi püspökség számára tragikus következményekkel járt. Az ismert nemzetiségi problémák miatt a román, illetve szerb nacionalisták vezetésével formálódó új hatalmak 1918 végén elszakították Magyarország déli részét, amelyből létrejött Jugoszlávia, illetve a megnövekedett területű Román Királyság. Ez konkrétan a Csanádi püspökség számára azt jelentette, hogy területének több mint háromnegyed része Magyarországon kívülre került. Az így kialakult helyzetet az 1920. június 4-én Trianonban megkötött békeszerződés hivatalos, nemzetközi szintre emelte. Ennek értelmében a püspökség nagyobb része Romániához került, a kisebbik része Jugoszláviához, egy egészen kis hányad Magyarország számára maradt. A fönnálló ideiglenes helyzetet a Vatikán is tudomásul vette, és 1923. február 10-én a Belgrádi Apostoli Nunciatúra az oda került 62 Csanádi egyházmegyei plébániát apostoli kormányzósággá nyilvánította, Nagybecskerek (Zrenjanin, Jugoszlávia) székhellyel. 1923. február 17-én, pedig a Bukaresti Apostoli Nunciatúra a 153 plébániát a korábbi Csanád egyházmegyéből Temesvár székhellyel szintén apostoli kormányzósággá nyilvánította. Az 1911 óta a Csanádi püspöki széket betöltő Glattfelder Gyula püspök tevékenysége az 1918 évi hatalomváltás után rendkívül megnehezült. Bár a püspök igyekezett a fennálló hatalommal jó kapcsolatot tartani és soknemzetiségű, több nyelvű egyházmegye lakosainak a megfelelő nyelvű istentiszteleti, lelki szükségleti gondozását elvégezni, és papjaival elvégeztetni, a konfliktusok a nacionalista román hatóságokkal egyre gyakoribbá váltak. Ennek eredményeként 1923 elejére helyzete Romániában tarthatatlanná vált és végül a román hatóságok szinte “kitoloncolták” az országból. 1923. március 12-én érkezett Magyarországra, Szegedre. Így vált 1923-ban mintegy 200 év után Szeged ismét püspöki székhellyé. Glattfelder püspök akkor még nem tudhatta, hogy végérvényesen. Ezzel együtt a püspök hatalmas energiával látott neki, hogy Szeged város adottságait is figyelembe véve a mindössze 33 megmaradt plébániáját is újjászervezve, a püspökségbe új erőt leheljen. Ez találkozott Szeged város vezetőinek akaratával és így nagyszabású építkezések és a hívek támogatása révén épült Szeged azzá az egyházi központtá, amely a két háború közti időszak magyar katolikus egyházi életének meghatározó színhelyévé emelte. Az építkezés egyrészt a püspöki székesegyház, a mai Fogadalmi templom elkészítését jelentette, mely 1930-ra készült el.

Az 1930-ra befejezett munkálatok eredményeként a Szegeden megtelepedő püspök méltó körülmények között fogadhatta az ide érkező hazai és külföldi egyházfőket, politikusokat és látogatókat, jelezve, hogy az erős akaraterőt tudott venni a csüggesztő helyzeten is. A templom és a püspöki székhely megépítésével sikerült biztosítani azt a fizikai hátteret, ahonnan a lelki, szellemi megújulás nagy erővel kisugározhatott. Az építkezés eredményeként a püspök megfelelő körülmények között irányíthatta a délvidéki terület egyházi életét. A szeminárium vezetését a Szegedre érkezett jezsuita rend tagjaira bízta a püspök. Ez időben Szegeden több férfi és női szerzetesrend működött, akik részben a városi ifjúság oktatását, másrészt a különböző szegedi kórházak és klinikák tényleges nővéri, ápolói tevékenységét végezték.
Glattfelder püspök a Csanádi püspökök sorának egyik kiemelkedő személyisége volt. Az alapító Gellért püspökhöz hasonlóan egy olyan nehéz, sorsfordító helyzetben volt kénytelen a püspökségét ismét nyugodtabb vizekre vezetni, amely világégés következtében, országhatárok változása révén az egyszerű emberek feje fölött történt politikai akarat elfogadását és az új életkörülmények, a nagyméretű alkalmazkodás követelményét támasztotta a hívekkel és az egyház vezetőivel szemben egyaránt. Glattfelder püspök megtalálta a kihívásokra adandó választ és nagyszerűen oldotta meg a rendkívül sanyarú körülmények között a reá háruló feladatot. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy a Csanádi püspökök történetében megszokottnak mondható, hogy útjuk a Csanádi püspöki székből a kalocsai érseki tisztségbe vezetett.

A diktatúra rendelkezései sorra szüntették meg az ezer éves egyházi felépítmény sarkalatos létesítményeit. 1945-6 folyamán az egyház országosan és helyileg elveszítette a katolikus sajtó meghatározó részei fölötti ellenőrzését. 1946-ban óriási veszteséget jelentett az egyházi jellegű kulturális intézetek, vallásos társadalmi egyletek és szervezetek feloszlatása. Ezt követően 1948-ban állami kézbe kerültek az addig egyház által fenntartott óvodák, általános és középiskolák, valamint a velük összefüggő tanulóotthonok. 1949. szeptember 5-én bevezették a fakultatív hitoktatást, ami gyakorlatilag a hitoktatás alapvető korlátozását jelentette. 1950 nyarán, pedig Szegeden és az egyházmegye teljes területén, akárcsak az országban, elhurcolták a szerzetesrendek tagjait, bezárták a kolostorokat és az ott fölhalmozott kulturális javak javarésze megsemmisült. Ezzel a magyar egyház és így a magyar nép ezer éves kulturális fölhalmozott javai kerültek enyészetre. 1946-ban Szegeden szeptember 22-én a Szent Gellért ünnepségek alkalmával országos jelentőségű egyházi demonstrációra került sor, amely a szegedi püspök, Mindszenty József bíboros, prímás, esztergomi érsek, valamint a kalocsai és egri érsek, a váci püspök és a pannonhalmi főapát részvételével lett megrendezve. Ez a nagyszabású egyházi esemény kiváltotta a kommunista hatalom ellenszenvét. 1948. novemberében tudatosan szított ifjú baloldali mozgalmak vezetésével Szegeden nagyszabású egyházellenes demonstrációkra került sor, és ennek során elfoglalták a papi szeminárium java részét. Az egyházak elleni támadást betetézte 1950. augusztus elsején az ún. békepapi mozgalom megindítása, illetve 1951. május 19-én az Állami Egyházügyi Hivatal létrehozása.

Az 1945-1989 közti időszak nehéz megpróbáltatások elé állította az egyház vezetőit. Lehetőségeik a templom falai közé szorítva nagyon szűken, csak a hitélet minimális szervezésére korlátozódhattak. Az egyház szociális, oktatási és egyéb tevékenysége a korábbiakhoz képest szinte a nullára csökkent. A Szegeden működő papi szeminárium a váci püspökség és a kalocsai érsekség számára is képezte az egyházi utánpótlást. Új templomok építésére nem kerülhetett sor. A hitoktatás gyakorlatilag a templom falai közé szorítva, minimális létszámra korlátozódott. Ezek az adottságok megszűntek az 1989-es rendszerváltozás után. Az új lehetőségek változást hoztak az egyházmegye életében is. Szeged ismét jelentős egyházi központ lett, ahova 1989-től kezdve sorra tértek vissza a régi szerzetesrendek. Elsők között a ferencesek és a jezsuiták, őket követték a piaristák és a Miasszonyunk nővérek, végül visszatértek a minoriták is. Ily módon, Szegeden ismét megindulhatott a Miasszonyunk nővérek által vezetett óvoda, általános iskola és középiskola (Karolina), illetve a piaristák által 1721 óta a városban folytatott oktatási tevékenység, amely a Dugonics András Gimnázium megnyitását jelentette. A ferencesek és jezsuiták novíciusaikat képezik Szegeden, hasonlóképpen az utánpótlás nevelését kívánják megoldani Szegeden a minoriták is


Forrás: Zombori István, A Szeged-Csanádi Egyházmegye Története in A SZEGED-CSANÁDI EGYHÁZMEGYE NÉVTÁRA 2000